Sport sport sport

Az élet zajlik... Nagyon. Gyorsan, és zavarosan, néha szomorúan, néha meg nagyon boldogan, de sosem áll meg.
A mai napom nagyjából teljesen a sportolásról szólt. Elkezdődött az edzőtábor, és hát ilyenkor ez így működik... Minden izmodat érzed, és néha fáj, néha sírni lenne kedved, de mégis olyan csodálatos, és lenyűgöző! Mert egy/két héten keresztül szenvedsz, kínlódsz, küzdesz önmagaddal, és a körülményekkel, s szinte minden pillanatban esküdözöl, hogy: "A következő kört már 100%, hogy nem futom le!", de mégis megcsinálod. És miután 1000 métert futsz, miután megcsinálsz 20 fekvőtámaszt, 50 hasizmot, és 30 hátizmot, azt érzed, hogy valaki vagy. Hogy elértél valamit. És úgy érzed, hogy nincs szebb a parkettán megcsikorduló cipő hangjánál, vagy annál a "zenénél", amit akkor hallasz, mikor a labda belehull a hálóba, vagy egyszerűen a kosárlabda pattogásánál. Mert ilyenkor tudod, hogy mindjárt jön az a rész, amikor jó lesz, amikor élvezed, és amikor elérsz valamit. És az már édes mindegy, hogy egy gólpasszt adsz-e, vagy kosarat dobsz. Hiszen ilyenkor átjár a boldogság, hogy sikerült. Hogy hozzátettél valamit a végeredményhez. Hogy kihoztad magadból a maximumot.
Nehéz megmagyarázni ezt a dolgot annak, aki soha nem élte át. Annak, aki soha nem szeretett bele egy sportba szenvedélyesen. Mert az soha nem fogja megérteni, hogy mi értelme hónapokat készülni azért, hogy az olimpián fuss 50 métert, vagy, hogy miért jó ha az ember heteken keresztül alapozással, erősítéssel, és futással tölti az idejét. Azért, mert igazából ez nem is normális, ez emberfeletti, és ezt nem foghatja fel ÉSSZEL. Mert ezt nem is ÉSSZEL kell felfogni, hanem SZÍVVEL. Csak akkor ér valamit az egész. Nem értheti meg, mert ő nem élte át az egész szép, és jó oldalát. Azt amiért érdemes küzdeni, amiért mindezt megéri végigcsinálni. Az elismerést. A dicsőséget. Mert annál kevés jobb dolog van, mikor az edző megdicsér (és higgyétek el nekem ez nagyon ritka), vagy kedvesen rád mosolyog, hogy éreztesse veled, hogy ügyes vagy. Persze sokszor máshogy van. Sokszor ordibál, és szid, és dühöng. Bár ez általában jogos. De az a legrosszabb, amikor még csak oka sincs rá, hanem szimplán rossz napja van, és a feszültségét rajtad vezeti le. És legszívesebben csak kirohannál a világból, sírva, őrjöngve és dühösen. Mert ilyenkor az ember dühös, rettenetesen. Dühös magára, az edzőre, a bíróra, a csapattársára, a labdára, a palánkra... Mindegy. Ez nem számít, csak az, hogy szíved szerint abbahagynád ott, és akkor. De nem teheted. Egyrészt, mert már olyan szoros kötelék köt ehhez a sporthoz, hogy már nem TUDOD (akármennyire is elhatározod) ott hagyni. Másrészt, mert nem veszítheted el a fejed, mert igenis lehet, hogy rajtad múlik a meccs végeredménye.
És a sportnak végül is, valahol pont ez a lényege. Hogy megtanítson uralkodni magadon. Arra, hogy sokszor le kell mondanod dolgokról a csapat érdekében. Megtanít szeretni, küzdeni, elfogadni. Higgadtságra, józanságra, sőt magára az életre nevel...(Tudom, hogy ez közhelyes, de igaz.) És ezért jó. És ezért megyek el holnap is, bármennyire is elfáradtam, és bármennyire nem lenne kedvem... Mert sportolni...többet jelent sok mindennél. De egy dolgot soha nem szabad elfelejtenem (bármennyire is nehéz észben tartanom), hogy a magatartásommal, azzal ahogyan sportolás közben viselkedem, ezzel is Jézus Krisztusról teszek bizonyságot. Így maradhatok (nem az én saját erőmből) józan, és alázatos bizonyos helyzetekben (amikor pedig önmagam nem lennék az), és így lesz Istené a dicsőség tényleg, tényleg mindenben!