Alsóbodoki emlékek

Hazafelé sétálni a könnyedén szitáló esőben… Elgondolkozva, álmodozva kémlelni a sárgásszürke eget, miközben egy pocsolyába lépve fekete csizmámról bágyadtan peregnek alá a vízcseppek. Emlékekbe burkolózva, kissé ázottan, átfázva, de mindenképpen boldogan hazatérni, és elterülni a puha ágyon. Szeretem ezeket a napokat. Főleg mikor alkalmam nyílik arra, hogy csendes magányban tegyek meg ehhez hasonló sétákat. Mert ilyenkor a gondolataim mindig más tájakra kalandoznak, és felidéződik bennem egypár régi, új, szomorú, vidám, félelmetes, megnyugtató, de mindenképpen érzelemmel dús emlék.
Ma is hasonló módon indultam el a buszmegállóból, és mikor a hideg, szórt pára gyengéden az arcomhoz ért, éreztem, hogy ismét megtörténik. Hogy magába kerített valami, egy hangulat, amit eleinte még nem tudtam szavakba önteni, megfogalmazni. Csak azt tudtam, hogy ez az érzés ismerős. Hogy valamikor már éltem át hasonlót. Sejtettem, hogy ez a délutáni, elmélkedő bandukolás egy emléket idézett fel bennem. És, mint az ilyenkor lenni szokott, elmém rejtett zugaiból izgatottan furakodtak előre a képek, hangok, szagok, színek, és máris összeállt az, amit kerestem. Az emlék.
Pár napja -vagy volt az már több hete is?- éppen ugyanígy szemerkélt az eső, és éppen ugyanígy sétáltam magányosan a kavicsos sétányon, pár száz kilométerrel északabbra, egy kicsi felvidéki faluban. Éppen esteledett. Az éj, mint konok diktátor kezdett eluralkodni a tájon, rákényszerítve mindenre saját akaratát, de néhány helyen az ég alja még mindig reménykedve, kitartóan küzdött ellene. Egyedül voltam. A többiek valahol máshol jártak. Nem tudtam merre, de nem is akartam tudni. Nem érdekelt. Csak élveztem alkonyati, magányos sétámat, mert én élvezni szoktam az ilyesmit. Nem, mert olyan zárkózott vagyok. Csak általában ha elutazom valahova kell egy kis idő, hogy végiggondoljam, feldolgozzam, elemezzem az eseményeket, a körülöttem levő embereket, a mondatokat, amiket kimondtam, a kérdéseket, amiket feltettek nekem, a helyeket, amiket meglátogattam. És ez az idő pont jó volt erre. Becsuktam a szemem, összehúztam mellkasomon a kabátomat, és engedtem, hogy friss élményeim elragadjanak magukkal.
Elsőként az aznapi utazás jutott eszembe. Szomolány vára… A gyönyörű szép, kacskaringós épület… A magas torony… A szélvihar a tetőn… Miközben végigjártuk a szobákat, és az „idegenvezető“ (aki inkább volt szállodai asszisztens, mint múzeumi dolgozó) szlovák nyelven avatott be a -mellesleg magyar- kastély múltjába, az ámulat és a hely szépsége lassan, szinte észrevehetetlenül hatalmába kerített. Aztán fenn, a kilátóban, pár pillanatig átélhettem a valódi szabadságot, miközben elrettentem saját gyengeségemen, és azon, hogy a természet milyen könnyen véget vethetne az életemnek, ha akarna. Aztán visszatérve az épületbe, elterülve a kényelmes kanapén, ez a csodálat átformálódott valami mássá. Szomorúsággá, fájdalommá, sértettséggé?! Talán igen… Talán tényleg bosszantott, hogy ez a hely nem a miénk. Mármint a szívünkben persze igen, de fizikailag, törvényileg nem. És az is zavart, hogy szlovákul kellett hallanom a bemutatót. Meg egyszerűen… Csak megszólalt bennem a magyar öntudat. De aztán az is lehet, hogy a toronyban érzett hatalmas megkönnyebbülés, a határtalanság és a körülöttem levő négy fal makacs korlátozása, vagy a bezártság élménye túl nagy változás volt ahhoz, hogy rossz érzés nélkül elviseljem.
Aztán felrémlett Kodály képe. A körút, amin végigmentünk. A közös népdal éneklés. Aztán a kétemeletes templom. A szerzetes bácsi éneklése, az előző esti gitározás. A zene. A magyar dalok. A pingpongozás. A sok nevetés. A kedves emberek. A vacsora finom illata. A temető nyirkossága. A buszozások, beszélgetések, zenehallgatások. Fejemben igyekeztem ezeket szétválasztani, és különálló, egyéni emlékképekké összerakni, de valahogy sehogyan sem ment. Próbálkoztam még pár percig, de aztán rájöttem… Hogy igazából nem is kell, hogy ezek különváljanak. Sőt! Muszáj együtt maradniuk! Mert csak így, összeolvadva, egymásba forrva, és szétkenődve, mint egy tökéletesen megkomponált festmény, nyertek csak értelmet, és lettek egy egésszé. És ez így volt szép, és így adta eredményül azt az érzést, amit mi magunk között csak úgy hívunk: „Alsóbodok-feeling“. Kerek volt és egész. És nem hiányzott semmi.
Mikor hazaértem, boldogan és kivirulva a felidézett eseményektől, zsongó fejjel, jó volt bemenni a szobámba, leülni a fotelba, és kicsit megnyugodni. Kilépni az emlékvilágból. De valahogy sehogy sem ment, mert körülnézve mindenhol olyan dolgokat láttam, amik a Felvidéket jutatták eszembe. Hát így történhet meg. Így eshet meg bárkivel, hogy egy kezdetben idegen ország, város, épület könnyedén, mit sem törődve, akár egy fiatal leány, betáncol az életünkbe… És utána már nem tudunk úgy dönteni, gondolkozni, élni hogy ne lenne ott a tudatalattinkban, és valamilyen módon (ha nem is közvetlenül) ne határozna meg minket magunkat is. Így van rám is hatással ez az apró felvidéki település, Alsóbodok.

Hali!
Itt vagyunk az U.S.A.-ban, es nincsenek ekezetek a gepen, de nem szamit, azert itt is hallatok magamrol, legalabb egy kicsit.
Szoval itt vagyok, es tuleltuk az utat is, bar eletemben eloszor fenn voltam 24 oran keresztul... Hat nem volt kellemes, de megerte. Az emberek iszonyatosan kedvesek mindenfele. Ma este steaket vacsoraztunk egy etteremben, es a pincer olyan kedves volt, hogy olyat meg eddig soha nem lattam. Es egymashoz es masokhoz, idegenekhez is... Hihetetlen. Annyira nyugodtak, es nem aggodnak semmiert, es nyitottak mindenki fele, es... Hat... Szoval nagyon jo. Majd, ha hazaertem hosszabban nbeszamolok, kepekkel, ekezetekkel meg minden. Addig is. Udvozlet Minnesotabol, Rochesterbol. :DDD

Sport sport sport

Az élet zajlik... Nagyon. Gyorsan, és zavarosan, néha szomorúan, néha meg nagyon boldogan, de sosem áll meg.
A mai napom nagyjából teljesen a sportolásról szólt. Elkezdődött az edzőtábor, és hát ilyenkor ez így működik... Minden izmodat érzed, és néha fáj, néha sírni lenne kedved, de mégis olyan csodálatos, és lenyűgöző! Mert egy/két héten keresztül szenvedsz, kínlódsz, küzdesz önmagaddal, és a körülményekkel, s szinte minden pillanatban esküdözöl, hogy: "A következő kört már 100%, hogy nem futom le!", de mégis megcsinálod. És miután 1000 métert futsz, miután megcsinálsz 20 fekvőtámaszt, 50 hasizmot, és 30 hátizmot, azt érzed, hogy valaki vagy. Hogy elértél valamit. És úgy érzed, hogy nincs szebb a parkettán megcsikorduló cipő hangjánál, vagy annál a "zenénél", amit akkor hallasz, mikor a labda belehull a hálóba, vagy egyszerűen a kosárlabda pattogásánál. Mert ilyenkor tudod, hogy mindjárt jön az a rész, amikor jó lesz, amikor élvezed, és amikor elérsz valamit. És az már édes mindegy, hogy egy gólpasszt adsz-e, vagy kosarat dobsz. Hiszen ilyenkor átjár a boldogság, hogy sikerült. Hogy hozzátettél valamit a végeredményhez. Hogy kihoztad magadból a maximumot.
Nehéz megmagyarázni ezt a dolgot annak, aki soha nem élte át. Annak, aki soha nem szeretett bele egy sportba szenvedélyesen. Mert az soha nem fogja megérteni, hogy mi értelme hónapokat készülni azért, hogy az olimpián fuss 50 métert, vagy, hogy miért jó ha az ember heteken keresztül alapozással, erősítéssel, és futással tölti az idejét. Azért, mert igazából ez nem is normális, ez emberfeletti, és ezt nem foghatja fel ÉSSZEL. Mert ezt nem is ÉSSZEL kell felfogni, hanem SZÍVVEL. Csak akkor ér valamit az egész. Nem értheti meg, mert ő nem élte át az egész szép, és jó oldalát. Azt amiért érdemes küzdeni, amiért mindezt megéri végigcsinálni. Az elismerést. A dicsőséget. Mert annál kevés jobb dolog van, mikor az edző megdicsér (és higgyétek el nekem ez nagyon ritka), vagy kedvesen rád mosolyog, hogy éreztesse veled, hogy ügyes vagy. Persze sokszor máshogy van. Sokszor ordibál, és szid, és dühöng. Bár ez általában jogos. De az a legrosszabb, amikor még csak oka sincs rá, hanem szimplán rossz napja van, és a feszültségét rajtad vezeti le. És legszívesebben csak kirohannál a világból, sírva, őrjöngve és dühösen. Mert ilyenkor az ember dühös, rettenetesen. Dühös magára, az edzőre, a bíróra, a csapattársára, a labdára, a palánkra... Mindegy. Ez nem számít, csak az, hogy szíved szerint abbahagynád ott, és akkor. De nem teheted. Egyrészt, mert már olyan szoros kötelék köt ehhez a sporthoz, hogy már nem TUDOD (akármennyire is elhatározod) ott hagyni. Másrészt, mert nem veszítheted el a fejed, mert igenis lehet, hogy rajtad múlik a meccs végeredménye.
És a sportnak végül is, valahol pont ez a lényege. Hogy megtanítson uralkodni magadon. Arra, hogy sokszor le kell mondanod dolgokról a csapat érdekében. Megtanít szeretni, küzdeni, elfogadni. Higgadtságra, józanságra, sőt magára az életre nevel...(Tudom, hogy ez közhelyes, de igaz.) És ezért jó. És ezért megyek el holnap is, bármennyire is elfáradtam, és bármennyire nem lenne kedvem... Mert sportolni...többet jelent sok mindennél. De egy dolgot soha nem szabad elfelejtenem (bármennyire is nehéz észben tartanom), hogy a magatartásommal, azzal ahogyan sportolás közben viselkedem, ezzel is Jézus Krisztusról teszek bizonyságot. Így maradhatok (nem az én saját erőmből) józan, és alázatos bizonyos helyzetekben (amikor pedig önmagam nem lennék az), és így lesz Istené a dicsőség tényleg, tényleg mindenben!

Let's Go America!

Hát ez hihetetlen... Már alig több, mint egy hét, és repülök Amerikába... Nagyon furcsa. Gyakorlatilag már több mint fél éve erre várok, most meg hirtelen megtörténik! Épp most mentem fel a légitársaság honlapjára, amivel utazni fogunk, hogy megnézzem, mekkora csomagokat vihetünk magunkkal. És kezd tudatosulni bennem... Bár van egy olyan érzésem, hogy addig nem fogom felfogni, hogy mi is történik velem, amíg ott nem vagyok, és el nem kezdem átélni... És még akkor is kell pár nap. Összeszedtem már pár képet, amit majd az előadásunkba fogunk berakni (ti. szolgálni megyünk, és főleg azért, hogy beszámoljunk az EKE Magyarországi szolgálatairól), de odáig még nem jutottunk el, hogy valóban hozzálássunk valamihez. Mindegy. Nagyon érdekes, és izgalmas ez az egész... És tényleg, tényleg hihetetlen...

Irodalom tábor, II. felvonás

*sóhajtás*
Szóval... A mai napom. Egészen jó volt. Egészen. Reggel fél hétkor keltem, hogy ma még mielőtt elmegyek Kőszegre táborba, bemehessek a kórházba új időpontot kérni, meg elintézni az öcsém papírjait. Annak ellenére, hogy azzal kínoztam magam, hogy hajnalok hajnalán felébresztettem szunnyadó lelkemet, majdnem lekéstem a buszt (18-kor értem oda, a busz meg 20-kor már indult), így az utolsó 150 métert az Ady térig rohanva tettem meg. Mit ne mondjak, vicces volt.
J. már ott volt, és rám várt, sőt még rám is csörgött, amit pedig én észrevettem. Ez két szempontból is érdekes. Egyrészt, mert nagyon ritkán veszem észre, hogy csörög a telóm, másrészt pedig, mert J. soha nem ér oda sehova előbb nálam. De végre felültünk a buszra, és a fél órás út úgy elröppent, mintha egy perc sem lett volna. Így van ez, ha egy jó barát van az ember mellett.
Mikor megérkeztünk a buszállomásra (ami mellesleg a Google Maps szerint nem is létezik :P), L. már telefonált, és utánunk kérdezett, így kicsit meggyorsítottuk (bár inkább csak gyorsítottam) lépteink, és két percen belül már a Sqrafittós házban voltunk. Hogy mi az a sqrafitto? Igen, nekem is ez volt rögtön a második kérdésem L.-hez. Aki pedig azt mondta, hogy ez egy asszem barokk festészeti mód, amiben valami rétegeket festenek, és azokat kaparásszák vissza, vagy nem tudom... Mindenesetre vmi ilyesmi. Aztán, miután megérkeztünk elkezdődött a munka. A mai feladat vers illusztrálás volt, ami azért vicces, mert én tegnap próbálgattam verset választani, de hát az iszonyat nehéz feladat. Így igazából este úgy aludtam, hogy majd lesz valami, valahogy... Hát lett is. Végül egy Kosztolányitól az Októberi táj című verset választottam, amit máris begépelek, mert nem hosszú, csupán 3 sor, de az nagyon impresszív, és szerintem teljesen elképzelhető. Így hangzana:

"Piros levéltől vérző venyigék.
A sárga csöndben lázas vallomások.
Szavak. Kiáltó, lángoló igék."

Két illusztrációt csináltam ehhez a vershez, mindkettőt ugyanazon ötlet alapján, de más technikával. Mégpedig az elsőt aquarelle-lel, de előtte a kontúrokra rá kellet festeni valamilyen genyóval, amit aztán (miután megfestettem a vízfestékkel) le kellet róla szedni. A másikat pedig spaknival és temperával. Ezt sokkal jobban élveztem. Úgy éreztem, hogy ezzel sokkal jobban ki tudom fejezni az egész versnek a hangulatát. Meg egyszerűen jó érzés csak úgy, minden különösebb ok nélkül festéket kenceficélni egy tiszta, fehér lapra egy fém izével... Egy szóval élveztem. Aztán utána még tussal rajzoltam bele pár vonalat, meg írtam rá "szavakat", "lángoló igéket". És bár szerintem nem lett olyan jó, meg nem nagyon voltam vele megelégedve, L. és J. is azt állította, hogy jó lett. Biztos. Aztán még csináltam egy dalszöveg illusztrációt is egy Quimby számhoz. Félreértés ne essék, én nem hallgatok Quimby-t, csak L. ezeket az együtteseket szereti, és tőlük voltak dalszövegek. A dalnak a címe pedig Hintalógalopp. Na, talán erre az ill.-ra mondanám azt, hogy nem lett rossz. Egy lila, monotíp hintaló van a jobb sarkában, rajta egy párvonalas tusemberke, a bal sarokban egy óriási tusholddal, és pár csillaggal, amik a férfi öléből szállnak ki. Majd, ha elhoztam őket, lefotózom, és teszek fel képeket.
Aztán ebédelni mentünk, utána pedig filmet néztünk. Tim Burton: A nagy hal. Nem rossz film, nekem tetszett. Bár talán kicsit túl érzelgős (L. azt mondta, hogy ez direkt van). Aztán arról beszélgettünk. Én pedig belekeveredtem egy jó kis vitába. L.-lel nagyon nem értettünk egyet a meséléssel, álmodozással, realizmussal kapcsolatban. Én "vádoltam" az apát, hogy nem alkalmazkodott a fiához jobban, ő pedig azt mondta, inkább a fiúnak kellett volna álmodozóbbá lennie. Hát igen. Aztán végülis vitatkozni kezdtünk a szerelemről, arról, hogy mi is az, hogyan is kell hozzá viszonyulni, van-e első látásra szerelem. Én pedig úgy döntöttem, hogy inkább csöndben maradok, mert a végén még mindenki kiutál... Aztán utána meg J.-től kaptam meg, hogy miért nem beszéltem többet, jó lett volna, mert ő úgy szeret velem vitatkozni. Hát köszi. Mikor meg elmondtam neki, hogy azért, mert nem akarok mindig én beszélni, meg nem akarok folyamatosan beszélni, leszidott, hogy miért nem, L. is ezt csinálja, és ez zavaró? Hát nem zavaró, de akkor is. Én nem akarok olyan lenni. De, hogy legyek olyan. Beszéljek csak jó sokat, úgysem kerülöm el, hogy ebben is ne az édesanyámra hasonlítsak. Már pedig engem ez akaszt ki a legjobban, hogy nem akarok EBBEN anyára hasonlítani. De aztán elmondta, hogy legyek már egy kicsit olyan, mint ő. Meg, hogy miért zavar az a tulajdonsága anyának, ami másokat egyáltalán nem zavar. Szóval most mindent át kell értékelnem. Hogy ki vagyok, mi vagyok, miben kell változnom... És ez elég rossz érzés. De aztán végül is jó, mert mindig jó sül ki belőle. Meg társasoztunk is a tesóimmal. És láttam egy gyönyörű dupla szivárványt, ami szó szerinte megkoronázta a napom. Úgyhogy mindent összevetve az élet szép! És "dievas yra geras".

Tábor

Ma kezdődött Kőszegen egy irodalom tábor. Pénteken kaptam róla hírt, az egyik barátnőm kérdezte Facebook-on (akinek mellesleg a rajz tanárnőnk szólt, aki részt vesz, mint előadó), hogy nem lenne-e kedvem elmenni vele pár napra. Én meg hát általában elég spontán vagyok, meg nagyon szeretem az irodalmat, hát, gondoltam, miért ne? Aztán írtam a tanárnőmnek, aki pedig elküldte a programot. Nagyon megtetszett a dolog, viszont sajnos a barátnőm a hétvégén Alsóbodokon (Felvidék) van/volt a családjával, és így ma nem tudott jönni. Én viszont így is bevállaltam, mert nagyon érdekelt a mai téma. Merthogy az Iskola a határon-nal foglalkoztunk (aminek az olvasását én mellesleg múlt héten fejeztem be).
Elemeztük, beszélgettünk a könyvről, meg minden másról, az irodalmi kultuszról, verset olvastunk, de igazából az egész egy hosszú egynapos beszélgetés volt. És nem mellékesen elmentünk abba az iskolába, ahol a regény játszódik. Nagyon jó volt átélni, elképzelni, milyen lehetett ott az élet kb. 80 évvel ezelőtt. Kezemben a már-már ronggyá olvasott, kopott borítójú könyvvel lassan, meghatódva, betöltve az áhítattal sétáltam végig a főallén, a volt szökőkútig (amit egy egészen ocsmány Mátyás szoborrá alakítottak át), hátra a futópályáig, a kórházig, majd visszafordulva be a főépületbe, le az étkezőbe, majd a hosszú lépcsősoron fel a harmadik szintre, és be a felújított, és előadó teremmé átalakított kápolnába. Nem titkolom/titkoltam, hogy mennyire meglepett, és kiábrándított az, amit ezzel az iskolával műveltek. Persze, tök jó, hogy felújítják, és, hogy szép, csempe burkolat van a falon, hogy modern a téglakerítés meg, hogy a lépcsők is újak, de akkor is... Utoljára kb. két éve voltam ott, és azóta egy csomó minden megváltozott. Mintha az egész hely elvesztette volna a varázsát. Azt a hangulatot, amit a regény minden oldala áraszt. Hiányzott a szökőkút, a maga ódon kopottságával, és a régi kőlépcsők, azokkal a mélyedésekkel, amiket (a regény szerint) az iskolában tanuló diákok koptattak ki, mikor azokon csúszkáltak. Szóval ez a varász számomra eltűnt, és mégis valahogyan megmaradt. Mert bár új dolgok érkeztek, és sok minden megváltozott, az épületek vastag, hideg falai, a boltívek, a régi kórház, vagy maga az udvar is, egyfajta sejtelmes légkört vonnak maguk köré. Valamiért azt érzi az ember, hogy ez más... Ezek nem puszta, átlagos falak, épületek, fák... Ezek olyat láttak, amit... Khm... Nem tudom megfogalmazni. Többet. Sokkal többet láttak, és tudnak, mint amit bárki ezen a földön. Vagy bárki elképzelhetne. És ezt érezni lehet mindenütt. És ez jó, különleges, és nagyon megfoghatatlan.
Hát ez a napom ilyen volt. Magasröptű, fárasztó, beszélgetős, elmélkedős. Holnap teljesen más lesz, és sokban mégis ugyanilyen. Illusztrálni fogunk, verseket L.-lel (rajztanárnő). És J. (a barátnőm) is jön velem. Úgyhogy más lesz. És már nagyon várom. Csak még kell találnom egy illusztrálható verset... Hát... Nem lesz könnyű feladat...

Csak egy átlagos nap...

Hát. Nem könnyű elindítani egy blogot. Főleg egy olyat, aminek nincs külön témája, csak úgy általában szól az életről... Vagyis egy ilyet, mint ez. Már csak azért is mondom, hogy ez nem könnyű feladat, mert nekem is két hétbe telt, mire összeszedtem magam, és elhatároztam, hogy elkezdem... És azon gondolkoztam, hogy mikor máskor lenne megfelelőbb az idő, mint egy csendeshét után. Hát kezdem. Mármint a blog írást.
Most éppenséggel kinn ülök a teraszunkon, a tűző napon. Vagyis, hát nem szó szerint a tűző napon, mert egészen pontosan ahol ülök, ott árnyék van. És már a nap sem tűz annyira szóval... De ez igazából tök lényegtelen. A fehér műanyag karosszékben ülve, ölemben a laptoppal figyelem a világ történéseit. Közben Jason Mrazt hallgatok, és az élet olyan szépnek tűnik. Bár nem minden pillanatban. Csak úgy lüktetve, néha-néha, kisebb időközökkel önt el ez... Hogy minden jó. Amúgy viszont valami szorongás van bennem. Valami, ami görcsbe rántja a gyomromat. Viszonylag jó értelemben, de mégis idegesítően... Nem igazán tudom meghatározni, hogy mi ez. Olyan, mintha a világ legbékésebb helyén lennék, tudva, hogy minden rendben van, hogy az életem is jó mederben folyik, mégis olyan mintha valami, vagy valaki hiányozna. De aztán meg eszembe jut, hogy nem hiányozhatna senki és semmi, mert minden jó, és tökéletes. Vagy legalábbis annak kéne lennie. Szóval most olyan minden furcsa és ellentmondásos... És nem értek semmit, és mégis mindent értek. És nyugodt vagyok, és mégis minden olyan zavaros. Hát ez van... Már vagy három-négy hete, körülbelül. És nem nagyon tudom miért... Bár lassan már egészen hozzászokom...
Hát ilyen ez a nap. Ez az amit érzek. Őszintén. Ha valakit nem érdekel, ne olvassa, ha érdekel olvassa. Nem állítom, hogy érdekes lesz ez a blog. Azt sem állítom, hogy unalmas. Nem mondom, hogy mindig lelkizni fogok, de azt sem, hogy soha nem fogok. Csak annyit ígérhetek, hogy amit írok, és írni fogok, az mindig őszinte lesz. Mindig azt fogja tükrözni, amit gondolok, és érzek valamivel kapcsolatban. Valakivel kapcsolatban. A világgal kapcsolatban. Szóval, akit ez nem érdekel, az ne olvassa a blogom. Mert nekem csak két célom van. Egyrészt, hogy gyakoroljam az írást, mert kell, hogy gyakoroljam. Másrészt, hogy leírjam, hogy miket tapasztalok meg a világból, az emberekből, és főként Istenből... Hát valahogy így. Tudom, hogy ez nem sok, meg béna, meg még esetlen, de majd belejövök...