Hazafelé sétálni a könnyedén szitáló esőben… Elgondolkozva, álmodozva kémlelni a sárgásszürke eget, miközben egy pocsolyába lépve fekete csizmámról bágyadtan peregnek alá a vízcseppek. Emlékekbe burkolózva, kissé ázottan, átfázva, de mindenképpen boldogan hazatérni, és elterülni a puha ágyon. Szeretem ezeket a napokat. Főleg mikor alkalmam nyílik arra, hogy csendes magányban tegyek meg ehhez hasonló sétákat. Mert ilyenkor a gondolataim mindig más tájakra kalandoznak, és felidéződik bennem egypár régi, új, szomorú, vidám, félelmetes, megnyugtató, de mindenképpen érzelemmel dús emlék.
Ma is hasonló módon indultam el a buszmegállóból, és mikor a hideg, szórt pára gyengéden az arcomhoz ért, éreztem, hogy ismét megtörténik. Hogy magába kerített valami, egy hangulat, amit eleinte még nem tudtam szavakba önteni, megfogalmazni. Csak azt tudtam, hogy ez az érzés ismerős. Hogy valamikor már éltem át hasonlót. Sejtettem, hogy ez a délutáni, elmélkedő bandukolás egy emléket idézett fel bennem. És, mint az ilyenkor lenni szokott, elmém rejtett zugaiból izgatottan furakodtak előre a képek, hangok, szagok, színek, és máris összeállt az, amit kerestem. Az emlék.
Pár napja -vagy volt az már több hete is?- éppen ugyanígy szemerkélt az eső, és éppen ugyanígy sétáltam magányosan a kavicsos sétányon, pár száz kilométerrel északabbra, egy kicsi felvidéki faluban. Éppen esteledett. Az éj, mint konok diktátor kezdett eluralkodni a tájon, rákényszerítve mindenre saját akaratát, de néhány helyen az ég alja még mindig reménykedve, kitartóan küzdött ellene. Egyedül voltam. A többiek valahol máshol jártak. Nem tudtam merre, de nem is akartam tudni. Nem érdekelt. Csak élveztem alkonyati, magányos sétámat, mert én élvezni szoktam az ilyesmit. Nem, mert olyan zárkózott vagyok. Csak általában ha elutazom valahova kell egy kis idő, hogy végiggondoljam, feldolgozzam, elemezzem az eseményeket, a körülöttem levő embereket, a mondatokat, amiket kimondtam, a kérdéseket, amiket feltettek nekem, a helyeket, amiket meglátogattam. És ez az idő pont jó volt erre. Becsuktam a szemem, összehúztam mellkasomon a kabátomat, és engedtem, hogy friss élményeim elragadjanak magukkal.
Elsőként az aznapi utazás jutott eszembe. Szomolány vára… A gyönyörű szép, kacskaringós épület… A magas torony… A szélvihar a tetőn… Miközben végigjártuk a szobákat, és az „idegenvezető“ (aki inkább volt szállodai asszisztens, mint múzeumi dolgozó) szlovák nyelven avatott be a -mellesleg magyar- kastély múltjába, az ámulat és a hely szépsége lassan, szinte észrevehetetlenül hatalmába kerített. Aztán fenn, a kilátóban, pár pillanatig átélhettem a valódi szabadságot, miközben elrettentem saját gyengeségemen, és azon, hogy a természet milyen könnyen véget vethetne az életemnek, ha akarna. Aztán visszatérve az épületbe, elterülve a kényelmes kanapén, ez a csodálat átformálódott valami mássá. Szomorúsággá, fájdalommá, sértettséggé?! Talán igen… Talán tényleg bosszantott, hogy ez a hely nem a miénk. Mármint a szívünkben persze igen, de fizikailag, törvényileg nem. És az is zavart, hogy szlovákul kellett hallanom a bemutatót. Meg egyszerűen… Csak megszólalt bennem a magyar öntudat. De aztán az is lehet, hogy a toronyban érzett hatalmas megkönnyebbülés, a határtalanság és a körülöttem levő négy fal makacs korlátozása, vagy a bezártság élménye túl nagy változás volt ahhoz, hogy rossz érzés nélkül elviseljem.
Aztán felrémlett Kodály képe. A körút, amin végigmentünk. A közös népdal éneklés. Aztán a kétemeletes templom. A szerzetes bácsi éneklése, az előző esti gitározás. A zene. A magyar dalok. A pingpongozás. A sok nevetés. A kedves emberek. A vacsora finom illata. A temető nyirkossága. A buszozások, beszélgetések, zenehallgatások. Fejemben igyekeztem ezeket szétválasztani, és különálló, egyéni emlékképekké összerakni, de valahogy sehogyan sem ment. Próbálkoztam még pár percig, de aztán rájöttem… Hogy igazából nem is kell, hogy ezek különváljanak. Sőt! Muszáj együtt maradniuk! Mert csak így, összeolvadva, egymásba forrva, és szétkenődve, mint egy tökéletesen megkomponált festmény, nyertek csak értelmet, és lettek egy egésszé. És ez így volt szép, és így adta eredményül azt az érzést, amit mi magunk között csak úgy hívunk: „Alsóbodok-feeling“. Kerek volt és egész. És nem hiányzott semmi.
Mikor hazaértem, boldogan és kivirulva a felidézett eseményektől, zsongó fejjel, jó volt bemenni a szobámba, leülni a fotelba, és kicsit megnyugodni. Kilépni az emlékvilágból. De valahogy sehogy sem ment, mert körülnézve mindenhol olyan dolgokat láttam, amik a Felvidéket jutatták eszembe. Hát így történhet meg. Így eshet meg bárkivel, hogy egy kezdetben idegen ország, város, épület könnyedén, mit sem törődve, akár egy fiatal leány, betáncol az életünkbe… És utána már nem tudunk úgy dönteni, gondolkozni, élni hogy ne lenne ott a tudatalattinkban, és valamilyen módon (ha nem is közvetlenül) ne határozna meg minket magunkat is. Így van rám is hatással ez az apró felvidéki település, Alsóbodok.
