Ma kezdődött Kőszegen egy irodalom tábor. Pénteken kaptam róla hírt, az egyik barátnőm kérdezte Facebook-on (akinek mellesleg a rajz tanárnőnk szólt, aki részt vesz, mint előadó), hogy nem lenne-e kedvem elmenni vele pár napra. Én meg hát általában elég spontán vagyok, meg nagyon szeretem az irodalmat, hát, gondoltam, miért ne? Aztán írtam a tanárnőmnek, aki pedig elküldte a programot. Nagyon megtetszett a dolog, viszont sajnos a barátnőm a hétvégén Alsóbodokon (Felvidék) van/volt a családjával, és így ma nem tudott jönni. Én viszont így is bevállaltam, mert nagyon érdekelt a mai téma. Merthogy az Iskola a határon-nal foglalkoztunk (aminek az olvasását én mellesleg múlt héten fejeztem be).
Elemeztük, beszélgettünk a könyvről, meg minden másról, az irodalmi kultuszról, verset olvastunk, de igazából az egész egy hosszú egynapos beszélgetés volt. És nem mellékesen elmentünk abba az iskolába, ahol a regény játszódik. Nagyon jó volt átélni, elképzelni, milyen lehetett ott az élet kb. 80 évvel ezelőtt. Kezemben a már-már ronggyá olvasott, kopott borítójú könyvvel lassan, meghatódva, betöltve az áhítattal sétáltam végig a főallén, a volt szökőkútig (amit egy egészen ocsmány Mátyás szoborrá alakítottak át), hátra a futópályáig, a kórházig, majd visszafordulva be a főépületbe, le az étkezőbe, majd a hosszú lépcsősoron fel a harmadik szintre, és be a felújított, és előadó teremmé átalakított kápolnába. Nem titkolom/titkoltam, hogy mennyire meglepett, és kiábrándított az, amit ezzel az iskolával műveltek. Persze, tök jó, hogy felújítják, és, hogy szép, csempe burkolat van a falon, hogy modern a téglakerítés meg, hogy a lépcsők is újak, de akkor is... Utoljára kb. két éve voltam ott, és azóta egy csomó minden megváltozott. Mintha az egész hely elvesztette volna a varázsát. Azt a hangulatot, amit a regény minden oldala áraszt. Hiányzott a szökőkút, a maga ódon kopottságával, és a régi kőlépcsők, azokkal a mélyedésekkel, amiket (a regény szerint) az iskolában tanuló diákok koptattak ki, mikor azokon csúszkáltak. Szóval ez a varász számomra eltűnt, és mégis valahogyan megmaradt. Mert bár új dolgok érkeztek, és sok minden megváltozott, az épületek vastag, hideg falai, a boltívek, a régi kórház, vagy maga az udvar is, egyfajta sejtelmes légkört vonnak maguk köré. Valamiért azt érzi az ember, hogy ez más... Ezek nem puszta, átlagos falak, épületek, fák... Ezek olyat láttak, amit... Khm... Nem tudom megfogalmazni. Többet. Sokkal többet láttak, és tudnak, mint amit bárki ezen a földön. Vagy bárki elképzelhetne. És ezt érezni lehet mindenütt. És ez jó, különleges, és nagyon megfoghatatlan.
Hát ez a napom ilyen volt. Magasröptű, fárasztó, beszélgetős, elmélkedős. Holnap teljesen más lesz, és sokban mégis ugyanilyen. Illusztrálni fogunk, verseket L.-lel (rajztanárnő). És J. (a barátnőm) is jön velem. Úgyhogy más lesz. És már nagyon várom. Csak még kell találnom egy illusztrálható verset... Hát... Nem lesz könnyű feladat...
De tulajdonképpen miért is tetszett/tetszik a könyv? Meg tudod magyarázni? Igaz én nem olvastam végig,de vhogy úgy tűnik nem történik benne semmi főcselekmény. Ha nem így van javíts ki.Máskülönben a régiek elmúlnak, haladni kell a korral,egy-két szentimentális olvasó kedvéért nem lehet lemondani a fejlődésről, haladásról. :( De úgyis tudod... :)
VálaszTörlésHát... Nem könnyű megmagyaráznom, hogy miért tetszik ennyire ez a regény. Mert végül is igazad van. Nem nagyon van cselekménye, és ami van az is zavaros, és ugrál az időben, de engem mégis megfogott. (Amúgy azt azért jó, ha tudod, hogy én minden könyvben találok valami olyat, ami miatt azt mondom rá, hogy na ez jó benne...) Szóval az Iskola a határon. Nem tudom miért van ez így, de nagyon tetszik Ottlik stílusa. Ahogy ír, és amiket ír. Sokszor tudtam rajta mosolyogni, még nevetni is (ezt csak egy igazán jó könyv tudja nálam elérni). Meg tetszik ez a zavarosság benne. Hogy sosem tudod, hogy mi hogyan, mikor történik. A két nézőpont kaotikus váltogatása (hogy -én legalábbis- sosem voltam biztos benne, hogy most éppen kimesél). Szimpatikusak a szereplők. És szerintem nagyon jó megfigyelő. Sokszor elámultam azon, hogy miket észre nem vett, és milyen jól meg tudott fogalmazni gondolatokat. Tetszik, ahogyan leírja a gyerekeknek a vívódását (ezt is nagyon kevesen tudják), meg hát úgy az egész. De megtudlak téged is érteni. Ha azokat a könyveket szereted, amikben gyorsan változnak az események, sok a fordulat, és a párbeszéd, akkor ez tényleg nem neked való könyv. De az, aki szeret a részletekben elmerülni, gondolkodni, és elmélkedni, azt el tudja varázsolni ez az egész, pillanatok alatt. Hát valahogy így tudnám megfogalmazni. Nem tudom, hogy kielégítő választ tudtam-e adni... Az meg, hogy haladni kell a korral tök igaz... Csak tényleg ezt nehéz feldolgoznia egy "szentimentális olvasónak" (ahogy írtad), pedig hát muszáj...
VálaszTörlés