Irodalom tábor, II. felvonás

*sóhajtás*
Szóval... A mai napom. Egészen jó volt. Egészen. Reggel fél hétkor keltem, hogy ma még mielőtt elmegyek Kőszegre táborba, bemehessek a kórházba új időpontot kérni, meg elintézni az öcsém papírjait. Annak ellenére, hogy azzal kínoztam magam, hogy hajnalok hajnalán felébresztettem szunnyadó lelkemet, majdnem lekéstem a buszt (18-kor értem oda, a busz meg 20-kor már indult), így az utolsó 150 métert az Ady térig rohanva tettem meg. Mit ne mondjak, vicces volt.
J. már ott volt, és rám várt, sőt még rám is csörgött, amit pedig én észrevettem. Ez két szempontból is érdekes. Egyrészt, mert nagyon ritkán veszem észre, hogy csörög a telóm, másrészt pedig, mert J. soha nem ér oda sehova előbb nálam. De végre felültünk a buszra, és a fél órás út úgy elröppent, mintha egy perc sem lett volna. Így van ez, ha egy jó barát van az ember mellett.
Mikor megérkeztünk a buszállomásra (ami mellesleg a Google Maps szerint nem is létezik :P), L. már telefonált, és utánunk kérdezett, így kicsit meggyorsítottuk (bár inkább csak gyorsítottam) lépteink, és két percen belül már a Sqrafittós házban voltunk. Hogy mi az a sqrafitto? Igen, nekem is ez volt rögtön a második kérdésem L.-hez. Aki pedig azt mondta, hogy ez egy asszem barokk festészeti mód, amiben valami rétegeket festenek, és azokat kaparásszák vissza, vagy nem tudom... Mindenesetre vmi ilyesmi. Aztán, miután megérkeztünk elkezdődött a munka. A mai feladat vers illusztrálás volt, ami azért vicces, mert én tegnap próbálgattam verset választani, de hát az iszonyat nehéz feladat. Így igazából este úgy aludtam, hogy majd lesz valami, valahogy... Hát lett is. Végül egy Kosztolányitól az Októberi táj című verset választottam, amit máris begépelek, mert nem hosszú, csupán 3 sor, de az nagyon impresszív, és szerintem teljesen elképzelhető. Így hangzana:

"Piros levéltől vérző venyigék.
A sárga csöndben lázas vallomások.
Szavak. Kiáltó, lángoló igék."

Két illusztrációt csináltam ehhez a vershez, mindkettőt ugyanazon ötlet alapján, de más technikával. Mégpedig az elsőt aquarelle-lel, de előtte a kontúrokra rá kellet festeni valamilyen genyóval, amit aztán (miután megfestettem a vízfestékkel) le kellet róla szedni. A másikat pedig spaknival és temperával. Ezt sokkal jobban élveztem. Úgy éreztem, hogy ezzel sokkal jobban ki tudom fejezni az egész versnek a hangulatát. Meg egyszerűen jó érzés csak úgy, minden különösebb ok nélkül festéket kenceficélni egy tiszta, fehér lapra egy fém izével... Egy szóval élveztem. Aztán utána még tussal rajzoltam bele pár vonalat, meg írtam rá "szavakat", "lángoló igéket". És bár szerintem nem lett olyan jó, meg nem nagyon voltam vele megelégedve, L. és J. is azt állította, hogy jó lett. Biztos. Aztán még csináltam egy dalszöveg illusztrációt is egy Quimby számhoz. Félreértés ne essék, én nem hallgatok Quimby-t, csak L. ezeket az együtteseket szereti, és tőlük voltak dalszövegek. A dalnak a címe pedig Hintalógalopp. Na, talán erre az ill.-ra mondanám azt, hogy nem lett rossz. Egy lila, monotíp hintaló van a jobb sarkában, rajta egy párvonalas tusemberke, a bal sarokban egy óriási tusholddal, és pár csillaggal, amik a férfi öléből szállnak ki. Majd, ha elhoztam őket, lefotózom, és teszek fel képeket.
Aztán ebédelni mentünk, utána pedig filmet néztünk. Tim Burton: A nagy hal. Nem rossz film, nekem tetszett. Bár talán kicsit túl érzelgős (L. azt mondta, hogy ez direkt van). Aztán arról beszélgettünk. Én pedig belekeveredtem egy jó kis vitába. L.-lel nagyon nem értettünk egyet a meséléssel, álmodozással, realizmussal kapcsolatban. Én "vádoltam" az apát, hogy nem alkalmazkodott a fiához jobban, ő pedig azt mondta, inkább a fiúnak kellett volna álmodozóbbá lennie. Hát igen. Aztán végülis vitatkozni kezdtünk a szerelemről, arról, hogy mi is az, hogyan is kell hozzá viszonyulni, van-e első látásra szerelem. Én pedig úgy döntöttem, hogy inkább csöndben maradok, mert a végén még mindenki kiutál... Aztán utána meg J.-től kaptam meg, hogy miért nem beszéltem többet, jó lett volna, mert ő úgy szeret velem vitatkozni. Hát köszi. Mikor meg elmondtam neki, hogy azért, mert nem akarok mindig én beszélni, meg nem akarok folyamatosan beszélni, leszidott, hogy miért nem, L. is ezt csinálja, és ez zavaró? Hát nem zavaró, de akkor is. Én nem akarok olyan lenni. De, hogy legyek olyan. Beszéljek csak jó sokat, úgysem kerülöm el, hogy ebben is ne az édesanyámra hasonlítsak. Már pedig engem ez akaszt ki a legjobban, hogy nem akarok EBBEN anyára hasonlítani. De aztán elmondta, hogy legyek már egy kicsit olyan, mint ő. Meg, hogy miért zavar az a tulajdonsága anyának, ami másokat egyáltalán nem zavar. Szóval most mindent át kell értékelnem. Hogy ki vagyok, mi vagyok, miben kell változnom... És ez elég rossz érzés. De aztán végül is jó, mert mindig jó sül ki belőle. Meg társasoztunk is a tesóimmal. És láttam egy gyönyörű dupla szivárványt, ami szó szerinte megkoronázta a napom. Úgyhogy mindent összevetve az élet szép! És "dievas yra geras".